Unabomber - Ted Kaczynski
Dr. Theodore Kaczynski nem volt egy pozőr. Nem tartozott azokhoz az
álszentekhez, akik azt állítják, hogy utálják a modern technológiát, de nem
tudnak átvészelni három napot TV nélkül. Ted azt itta, amit prédikált, ezt
el kell ismerni.
Az Unabomber kiáltványa, amit elküldött a Penthouse magazinnak és néhány
újságnak, elárulja néhány kedvenc veszőparipáját: túlnépesedés, a
természettől való elidegenedés, társadalmi alkalmazkodás, gyors technikai
változás, fogyasztói társadalom, vállalati dominancia, stb.
Ted igazi hívő volt. Montana sűrű erdejében lévő másfél holdas földjén, egy
egyszobás 3x4 méteres furnérlemez kunyhóban lakott. A kunyhóban nem volt
áram vagy folyóvíz. Egy közönséges írógépet használt.
Az FBI-nak 17 évbe került, hogy a fickó nyomára leljen, és soha nem
kapták volna el, ha a testvére nem ismerte volna fel Ted írását és nem
jelentette volna fel. És ez nem történhetett volna meg, ha Ted nem
ragaszkodott volna ahhoz, hogy kiadja azt a kiáltványát. Végül is ez Ted
hibája volt.
De úgy érezte, meg kell írnia esszéjét, ami elismerést vívott ki attól az
intézménytől, amit támadott. A Wisconsini egyetem egy prfesszora dicsérte az
Unabomber mesteri nyelvezetét: - Jó írás. A mondatok jól vannal egymásba
fűzve, a paragrafusok koherensen követik egymást. Az Unabomber ráadásul
tudja hogyan kell érvelni, és ez nagyon ritka adottság.
Amikor kiderült, hogy sem a New York Times, sem a Washington Post nem
hajlandó arra, hogy teljességében kiadja a kiáltványt, jelentkezett a
Penthouse magazin kiadója, Bob Guccione. Egy egész oldalas hirdetést
jelntetett meg a New York Timesban, hogy nyílt levelet küldjön az
Unabombernek. Ebben Guccione nem csak azt fogadta meg, hogy teljes
terjedelmében közli az esszét, hanem rendszeres rovatot is felajánlott.
Annak érdekében, hogy az Unabomber aggodalmait legyőzze, Guccione rámutatott
a magazin óriási népszerűségére a hatalom képviselői előtt:
- A Penthouse a modern történelem a legnagyobb és legidézettebb magazinja.
Már 25 éve folyamatosan a legolvasottabb magazin a Pentagonban. Nehéz ennél
magyobb figyelmet kelteni.
Ted néhány alkalommal postán és telefonon keresztül kapcsolatba lépett
Guccione-nal, de eltávolodtak egymástól, miután az újság végül eleget tett
az ígéretének, és teljes terjedelemben megjelentette az Ipari társadalom és
jövője című cikket.
Ted testvére, David Kaczynski, ezt elolvasta, és rossz érzés vált úrrá
rajta. David felesége kapcsolatba lépett egy gyerekkori barátjával, aki
detektívként dolgozott Investigative Group Internationalnál. A detektív
megkérdezett néhány íráselemző szakértőt, majd az FBI-hoz fordult.
A börtönben, a perre várva, Ted megpróbálta a fehérneműjének segítségével
felakasztani magát, hogy elkerülje, hogy pszichiátriai vizsgálatnak vessék
alá, de ezt mégsem kerülhette el. A bíróság kinevezte dr. Sally Johnsont,
hogy meghatározza, vajon Ted elég épeszű-e ahhoz, hogy elítélhessék. Ez
ugyanaz a doktor, aki John Hinckleyt és Jim Bakkert is vizsgálta.
A dilidoki jelentése tartalmazta az alany életrajzi vázlatát. Ted a szokásos
16 éves Harvardi gólya volt. Keresztülment a tipikus traumákon, súlyos
depresszión és akut szexuális éhezésen, ami végül az orvos leírása szerint
több hét állandó és intenzív szexuális izgalomba tetőzött, ami alatt arról
is fantáziált, milyen nőnek lenni. Ez alatt az időszak alatt meggyőződésessé
vált, hogy nővé kell operáltatnia magát.
Ami azt illeti, Ted valóban jelentkezett is egy pszichológusnál, hogy
elindítsa a folyamatot, de a várószobában meggondolta magát, és hazudott
valamit az orvosnak. Távozóban gondolatok kavarogtak az agyában. A naplója
szerint:
Ahogy eltávolodtam az épülettől, undorítónak éreztem magamat attól, hogy az
ellenőrizhetetlen szexuális sóvárgásom majdnem arra késztetett, hogy ezt
megtegyem. Megalázottnak éreztem magamat, és hevesen utáltam a pszichiátert.
Épp akkor, ott történt az életemben egy jelentős fordulópont. Mint egy
Phoenix a hamvaiból, úgy születtem a kétségbeesésem hamvaiból egy dicsőséges
új reménybe. Azt gondoltam, hogy meg akarom ölni azt a pszichiátert, mert a
jövő teljesen üresnek tűnt. Úgy éreztem, hogy nem érdekel, hogy meghalok-e.
Azt mondtam magamban, miért ne öljem meg a pszichiátert, és bárki mást, akit
utálok. Nem az agyamban végigfutő szavak a afontosak, hanem az a mód,
ahogyan éreztem. Az a tény volt teljesen új, hogy úgy éreztem, hogy
megölhetnék valakit. A végső reménytelenség megszabadított, mert tovább már
nem érdelekelt a halál. Tovább már nem érdelekltek a következmények, és azt
mondtam magamnak, hogy most kitörhetek a megszokott kerékvágásból, és egy
olyan dolgokat tehetek, amik merészek, felelőtlenek vagy bűnösek.
Ted elsősorban azért döntött a naplóírás mellett, mert nem akarta, hogy az
emberek azt higgyék, hogy őrült:
El akarok kezdeni embereket ölni. Ha ebben sikeres leszek, lehet, hogy
amikor elkapnak - erősen remélem nem élve -, a médiában heves találgatás
lesz az indítékaim felől - ahogy Charles Whitman esetében is, aki a 60-as
években Texasban megölt mintegy 13 embert. A találgatás során szükségszerűen
őrültnek fognak tartani, és piszkos vagy beteg elmét fognak nekem
tulajdonítani.
A tárgyaláson Ted azt mondta a bírónak: - Kérem, hogy az emberek ne
ítélkezzenek fölöttem - Négyszeres életfogytiglani fegyházat kapott,
feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.
Miután a Florence-i (Colorado) szövetségi börtönbe került, barátságot
alakított ki Timothy McVeigh elítélt társával. A napi tornaóra alatt Ted és
Tim minden fajta szarról csevegett. - Én kedvelem McVeigh-t, és
úgy képzelem, a legtöbb ember hasonlóan érezne - mondta.
Ja, azt említettük, hogy az évek során egy csomó embert megölt házi
készítésű bombáival? Hát igen.
